Az interjú a transzmutáció körül indult, ami Mezei professzor egyik - mondjuk ki őszintén: messze nem elsődleges - tevékenységi területe. Más kérdés, hogy a transzmutációnak fontos gyakorlati jelentősége lehet a reaktorokból kikerülő hosszú élettartamú, nagy aktivitású anyagok - főként a transzuránok - kezelésében. A riporter és alanya igyekezett egyszerűen beszélni e témáról. Izotópok, felezési idő, hasadási termék helyett inkább "erősen sugárzó" "atomhulladék"-ról esett szó. A mennyiségi viszonyokat jól érzékelhettük: egyrészt ha egy országban minden villamosenergiát atomerőművek állítanának elő, akkor egy lakosra évenként 1 g hulladék jutna, másrészt egy autó 1 km-en kb. 100 g hulladékot termel (az előbbi azért jóval "kellemetlenebb"). Mezei Ferenc kiemelte a transzmutáció közbeni villamosenergia termelés lehetőségét - ami a jelek szerint bőven fedezi a működtetés energiaigényét és a felesleg eladásával a költségeket -, a hasadóanyagokkal való terrorista visszaélések elkerülését és a hulladékok kisebb mennyiségű, hamarabb elbomló radioaktív anyagokká való átalakítását.

A beszélgetés később általánosabb és izgalmasabb irányt vett. Taglalták a minden energiatermeléssel együtt járó környezeti hatásokat. - Minél többen vagyunk a Földön, annál többen lélegzünk ki széndioxidot is - mondta a professzor - ráadásul ezek az emberek egyre jobban akarnak élni. Nincs egyszerű megoldás. Nem a tudás, a tudomány produkálja a környezet károsodását, hanem inkább a fordítottja áll fenn. A környezet károsodását, amit az emberek produkálnak azzal, hogy jobban akarnak élni, többet akarnak fogyasztani, kordában kell tartani és ehhez kell egy csomó tudás. - Mezei Ferenc benyomása az, hogy nem termelünk ismereteket olyan tempóban, ahogy változtatjuk a világot és sajnos a tudásunk relatív hiánya növekszik inkább.
Cserháti András, 1999.12.13.

A Tokiói Egyetemi Kórházban ápolt Ouchi állapota az elmúlt napokban válságosra fordult. Lélegeztetésekor az oxigén koncentrációt 100%-ra növelték, és egyre kevésbé tudták pulzusát, vérnyomását elfogadható határok közt tartani. Az orvosok hatalmas mennyiségű fájdalomcsillapítóval enyhítették szenvedését, s bár október közepe óta nem volt öntudatánál, folyamatosan látható jeleit adta a sugársérülésből eredő erős fájdalomnak. Égésre emlékeztető sebek voltak arcán, karjain, törzsén. Gyakorlatilag elvesztette limfocitáit, fehérvérsejtjeit, immunrendszere teljesen leépült. Október 6-7-én családtagjaitól származó vérképző transzplantátumot kapott, amivel vérképe egy időre javult. Bőrfelülete viszont nem volt képes regenerálódni, nem tudta visszatartani a testnedveket. Ennek pótlására napi több liter infúziót és vérkészítményeket adagoltak neki. November közepén légzőszervi-, máj- és veseelégtelenség lépett fel nála, szíve 27-én egy időre le is állt. A holttestet kiadták a családnak, de egyes szerveket patológiai vizsgálatnak vetik alá.

Ouchi mintegy 16-20 Sv dózist szenvedett el a baleset során (a vérében talált radioaktív Na mennyisége alapján becsült érték). Ez a nukleáris létesítményekben dolgozók számára megengedett éves dóziskorlát mintegy 400-szorosa. Az orvosok ennek tudatában legfeljebb egyhetes túlélésben reménykedhettek. A fiatalember mégis 83 nappal élte túl a szeptember végi sugárbalesetet. 1954-ben a Fukuryu-maru 5 nevű japán halászhajó legénységét a Bikini atoll környékén amerikai hidrogénbomba-kísérletből származó radioaktív kihullás érte; ott a legnagyobb becsült dózis 6 Sv volt, amibe az érintett halász 6 hónappal később halt bele. Csernobilban 29 fő akut sugársérült - főként tűzoltó - halt meg pár héten belül.

A tokaimurai baleset másik két közvetlen áldozata Yutaka Yokoyama (55) és Masato Shinohara (40). Ők kisebb dózisokat szenvedtek el, mint az elhúnyt. Shinoharát Chiba városában, a Sugáregészségügyi Tudományos Intézetben gyógykezelik, Yokoyamát pedig a napokban már el is bocsájtották a kórházból.
Bajsz József jelzése nyomán Cserháti András, 1999.12.22.

A szerző a szénhidrogének mesterséges (vegyészeti) úton történő előállításának lehetőségeit taglalja, abból kiindulva, hogy arra az emberiség mindenképp rákényszerül még a következő évszázad első felében. Ennek oka, hogy a világ szénhidrogén készletei végesek, s bár az elmúlt 30 év alatt az ismert készletek majdnem megkettőződtek. „A világ népességének növekedése jelenleg megközelíti a fogyasztás növekedési ütemét. Ez arra utal, hogy az egy főre eső készletekben reális gondolkodni. Ha így számolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy ismert készleteink nem tarthatnak ki tovább fél évszázadnál... A kereslet és kínálat piaci erői elkerülhetetlenül elkezdik majd felhajtani az árakat egy olyan szintre, amelyre ma még gondolni sem akar senki. Ha nem találunk új megoldásokat, a század második felére valódi válsággal kell majd szembesülnünk.” Oláh György szerint ahhoz, hogy megőrizzük a helyzetváltoztatás (közlekedés gépkocsival, repülővel) a ma embere által megszokott szabadságát, fokozatosan vissza kell szorítani a szénhidrogének energetikai célú elégetését. A kőolajnál jóval bőségesebb földgáz közvetlenül is konvertálható benzin- vagy más szénhidrogén termékké. Ezzel kitolható a mai készletek kimerülésének időpontja, de a jövő számára létfontosságúak a megújítható tartalékokon alapuló megközelítések. „A szénhidrogének elégetésekor szén-dioxid és víz keletkezik. Ezért nem megújítható nyersanyag források. Én a jövő kihívásaként azt javaslom: Fordítsuk meg a folyamatot, és állítsunk elő széndioxidból és vízből szénhidrogéneket. Elvben a laboratóriumban már tudjuk, hogyan kell a szén-dioxidot hidrogéngázzal kémiai úton szénhidrogénekké alakítani. A fém vagy igen savas katalizátorokkal történő katalízis eljárások megvalósíthatók. Korlátozó tényező, hogy a szükséges hidrogén elektrolitikus vízbontással való előállítása igen energiaigényes.”

„A tengerek vize korlátlan hidrogén forrás lehet, az elektrolitikus vízbontás nagy energia igényéről már tettem említést. Az atomkor eljövetele egy nagyszerű új energiaforrás távlatait nyitotta meg, ugyanakkor veszélyeket és biztonsági aggályokat is teremtett. Tragédia, hogy az utóbbi megfontolások gyakorlatilag holtpontra juttatták az atomenergia további fejlődését Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Tetszik vagy nem, hosszú távon nincs más alternatívánk, mint egyre inkább a tiszta atomenergia forrásra támaszkodni, ugyanakkor meg kell oldanunk és minden bizonnyal meg is fogjuk oldani a biztonsági problémákat, köztük a radioaktív hulladékok eltávolításának és tárolásának problémáit.” Részletesen ismerteti a széndioxid újrafeldolgozásának lehetséges eljárásait és megállapítja, hogy ezek az eljárások a szénhidrogének előállításának új módszereit ígérik a 21. századra. Eközben egy súlyos környezeti probléma - az üvegházhatás - enyhítésével is kecsegtetnek.
Bajsz József, 1999.12.27.