Egykor Vidékre estem – mondták |
 |
| aztán, míg félkézzel a szoknyák alatt a forróbb égövek csapásán – mégiscsak, akárhogyan is, a háború lett a felejthetetlen
A vers forrása: www.spanyolnatha.hu |
|
|
Tétova az is, aminek lenni muszáj |
|
| Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? |
|
| Örökké építkezem. Ahány táj, mindenhová házat, horgonyt, erődöt védtelen sátorlapot. Nem érhet meglepetés, a letelepedési kérelem éjjel-nappal a zsebemben minden címre. Megbocsáthatatlanul szeretem a földet – nincs erőm megcsalni egyetlen pontját sem. Ha megállnék, a felszarvazott tájak bosszúja ölne meg. Így is – hitegetés minden pillanat. Útközben lakom. Így őrzöm a hűség látszatát Mégis, itt kell hagynom; atomjaimra szedne különben. |
|
| A gyermekkor, a kamaszkor helye, azt hiszem, egy kicsit mindig kétértelmű hely marad. Még ha olyannak tudna is megmaradni, amilyen volt, akkor is megszűnik. A mi távozásunkkal szűnik meg. Szóval, ahogy minden történelem is kezdődik – azzal csináljuk, hogy kilépünk valamiből. Aztán, vagy mint a paradicsomra, vagy mint álparadicsomra emlékezünk vissza rá, ahonnét szerettünk volna kiűzetni. Kinek mi jut. Már én is csak egy nemlétező városról tudok beszélni. Akkor jöttem el, amikor a nagy történelem is átcsörtetett rajta, így hát kétszeresen távoli dolgok ezek. |
|
|
1921-ben születtem Szekszárdon. |
|
| Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól
eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott
vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később
lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért
Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a
legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben,
Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. |
|
| Ez a kései napsütés! A csönd, ahogy igyekszik minden megjátszani magát Már levett kalappal a tündöklő kórók között Elbódít ez a csontig csigázott nász.... |
|
| Szekszárdnak ez a nagyon lágy, mediterrán, provance-i hangulatokat árasztó dombvidéke a szurdikjaival, présházaival, szőlőivel, egyebeivel elementárisan azt az érzést hozza föl bennem, hogy több ezer éve otthon vagyok e tájban, és már semmivel, abszolút semmivel nem tud meglepni. Ez nagyon megnyugtató. Hozzá tudok bújni, bele tudok simulni, magaménak tudom érezni bármikor és bármilyen helyzetben… |
|
| Porkoláb-völgy Két levél közé szorult dércsípte bogár-fény – pedig béke van, alattomos szelídség, mulasztás évadja! A kútba macska esett – csak ilyen villanásnyi az üzemzavar. két szőlőpászta között két találkozásra ítélt ösvény földre zuhant keresztje – tanácstalanság. a szurdik akácosában száműzötten hentereg a meztelen készülődés, de csak rókákat kölykezik. A vers forrása: www.jamk.hu/ujforras/ |
|
| Nem követelőző táj, mint annyi más. Minden miniatűr és kiegyensúlyozott itt. Egyetlen részlete sem hivalkodó. Nem akar elámítani, semmit nem akar, van. Lomb mögé rejtező tanyaházak, pusztuló gyümölcsösök, szőlőpászták. S persze, diófa a tanya előtt. Akáccal benőtt szurdikok; csendjük, fülledtségük a legszelídebb titokzatosság. Sűrített Pannónia. Távolabb a csatári dombok gerince; olyan egyszerű, meghitt vonal, hogy minden hangulatnak stimuláló kerete. |
|
| Szurdik sárga fala közé préselt nyárkivonat. Fönt akác és ecetfák, hanyatt kinyúló rönk-comb, kimosott gyökérpofák kimosott gyökérszakálla. Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe s reszket, de nem ereszti. A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom; már a holnapi csend is itt van. Az üreges falon nagy zsákmányolt fény-pajzs, kemény, arany-zöld legyekkel kiszegecselve. A tartalék pihenője. Rezzenéstelen dögszag. A vers forrasa: /www.argus.hu/ |
|
| Budapesten jogi doktorátust szereztem; talán, hogy később egy puszta kérvény megírása is zavarba hozzon. Friss ügyvédjelöltként sikerült egy gyilkost megmentenem a halálos ítélettől; engem meg – mindenkinek a magáét – kivittek a frontra. |
 |
Stargard, 1944 Kopasz kis öreg, töpörödötten ül a vasúti sínen. Lámpavason felnőtt hálóing,
alatta agyonlőtt kislány. Szedi a sapkájáról a tetűt. Nem öli meg. Maga elé
dobálja: Hóna alányúl, onnét is tetűt kapar elő. Azt sem öli meg. |
|
| Megszöktem. Elfogtak, kegyelemből újra bevetettek, Szerbiába kerültem fogolyként, onnét szöktem haza. Sokat sportoltam, keveset versenyeztem is. Szenvedélyesen vadásztam, aztán a háború elvette tőle a kedvemet. |
|
| Emlékszem, tizenhárom éves lehettem, apámtól elég korán kaptam fegyvert, persze, akkor még csak flóbertot, s egy tikkadt nyáron a keselyűsi erdőben cserkésztem egyedül. Az ember a saját verejtékét nyalja ilyenkor hűsítőnek, s valahogy ilyenkor hasad meg a világ. Ott állsz, vagy egy fának támaszkodsz, és mintha te volnál a fa, fönt a lombokkal, lent a gyökerekkel. Valami virágon akadt meg a szemem, az avar félig eltakarta; s ez, azt hiszem, döntő élmény volt. Erről a virágról senki nem tudott, csak én, ott volt, és pár nap múlva nem lesz. Az egyetemes létezés és enyészet in flagrantija egy ilyen pillanat. Akkori eszemhez egyszerűsítve annyi történt, hogy egyszerre az erdő súlypontja lett ez a virág. Utólag: egy név, amelyik minden névnek megfelelt. Hiszen azzal, hogy csak én tudtam róla, én fedeztem fel, kicsit azonos is lehettem vele. Tény mindenesetre, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra, és nem az a társadalmi közeg, amelyben éltem. S biztos, hogy ez valamelyest meg is határozta írói világom alakulásának menetrendjét. |
|
| Gemenc Fénybe bénított holtág Kötélgubanc gyökerű fák A vízen lassan széttartó hullám Tegnapi evező-nyom Diluviális távolodás A vers forrása: |
|
| Szeretem a fákat, nem is annyira az erdőt, mint inkább egy fát, néhány fát együtt. Őshelyzet, őssors. Faság. Így és itt indokolt felvetni minden végső kérdést. „Mit csinálsz? Mit tudsz, azonkívül, hogy vagy?” Egy erdő már összemeséli a válaszokat; ott már absztrahálódik a személyes csodám, ha ugyan nem önelveszejtésbe torkollik a rám pazarolt egyéni. Kimosott gyökerekkel, de valahogy mégis, akárhogyan is – lenni egy fának. „Mit tudom én! Totálisan vagyok. Ez nem elég? Nem mozdulok. Adom a mintát, a példát, hogy a mozdulatlanság túl van a mozgás gyermekjátékain. Azaz magamba sűrítettem minden lehető elmozdulást. Bennem oltják ki egymást, hogy hozzám viszonyítva tudjátok, mi ez, mi az. Csak termésem rohad, a példám nem.” |
|
| Kimondhatatlan Egy fa önmagában - a törzse! A hajlásszöge a földhöz Feszítsd a törzshöz a törzsedet. |
|
| Voltam malomellenőr, munkás, terménybegyűjtő, vidéki laptulajdonos, bábszínházi dramaturg. Gyermektelen lévén, 1956-ig csupán gyermekmeséket publikáltam. |
|
| Évek óta csak író volnék, s ez (mindent számításba véve) mintha több is, kevesebb is volna, mint ami azelőtt volt; az eldöntetlen évek, az ifjúság. Nyilván öregszem. Úgy esett, hogy soha nem tartoztam semmilyen csoporthoz, irányzathoz. Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni; azzal a naivitással, hogy így következetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mutatja. Nem kifizetődő naivság; de újra se csinálnám másképp. |
|
| Magyar A táj alkalmas, a múlt is – ez a túlérett! ez a ringó! ez a búzatáblás! ez a végtelen! ez a televény! ez a rothadás! De erről senkinek egy szót se, az álarcok érintetlenek érintetlen az ünnep... |
|
| Polcz Alaine: Miklós 2001. július 22-én halt meg – 80 évesen. Gyászjelentését jóval korábban, az enyémmel együtt fogalmaztuk meg: „A halálban kapjuk meg a valóság látképét? Az életben az irrealitásét?” Mészöly Miklós |
 |
