Bevallom, az itt látható műveket jobban ismerem, mint alkotójukat, aki egyébként most ugyancsak itt látható. A versekhez már korábban volt szerencsém, még korábban ahhoz az ugyancsak szakállas, akkor már fiatalnak semmiképp sem, de még öregnek sem igazán nevezhető úrhoz, akit történetesen Baka Istvánnak hívtak, és számomra arról volt nevezetes, hogy ő  írta a Baka-verseket.

Huszonegynéhány évvel ezelőtt ugyanis mindösszesen ennyit tudtam arról a kissé félszeg, ám egy forró kézfogás és néhány pohár nem kevésbé lényeges bor nyomán némileg oldottabb, s mint ekkor kiderült, a végtelenségig nagylelkű és nagy lelkű emberről, akivel ekkor tájt néhány rövid órát tölthettem a már említett poharak további társaságában. Mondom, néhány rövid órácskát, én ugyanis akkoriban nemigen értem rá. Ha találkoztunk, udvariasan kitértem a kedves invitálás elől, mentem nemlétező dolgomra.

 Nem tudtam, hogy a Mester invitál. A mesterem.

 Néhány évvel később ugyanis némi változást hoztak életembe a Baka-versek, s bár e változás részletezésével – már csak személyessége okán is – nem kívánnám untatni a jelenlévőket, annyi talán még közreadható róla, hogy jelen beszélőnek a világhoz való viszonyát alapjaiban változtatta meg.

Mert a líra Kosztolányi szerint (is) ott kezdődik, ahol két verssor között megnyílik a Mindenség. És Bakának úgyszólván minden sorára (sorpárjára) igaz ez, elmondható tehát a Baka-művekről, hogy a Líra részét képezik, így nagy kezdőbetűvel írottan. (És persze ugyanez mondható el a kis számú, de annál gigászibb drámáról, prózai műről, és ez már csak zárójelben.)

Ha valaki kezébe veszi Baka műveit és nem elég kitartó, az – bátran állíthatom – néhány percnél tovább nem fog találkozni Baka Istvánnal. Mert ezek a szövegek nem adják magukat egykönnyen. Zárkózottak, szigorúak, szikár lélegzetűek, olykor morózusak, vagyis épp olyanok, mint az az immár tíz éve végtelen közelségbe költözött férfiú, akinek a fejében szinte akkurátus sorokba szerveződött az egyébként korántsem zabolázható Mindenség. Nem könnyű tehát a találkozás ezekkel a szövegekkel, de ha az ember képes elég energiát fordítani arra, hogy a találkozás kezdeti köhécselése, hogy-tetszik-lennije után egy bátorságot adó sóhajtást követően további, lehetőleg nem türelmetlen, és az elsőnél némileg alaposabb kérdéseket tegyen fel e textusoknak, akkor alkalma nyílik arra, hogy megtekintse, milyen a Mindenség, amikor éppen megnyílik. Ez nagyjából ott és akkor kezdődik, ahol és amikor a szöveg véget ér. 

Ezért szeretem tehát Elblinger Ferenc képeit.

És képciklusait. Képszövegeit, szövegképeit. Képképeit. Ezek a képek ott kezdődnek, akkor kezdenek megszólalni, amikor a látásunk már véget ért. Ahol a meszes-fehér koponyaégbolt mögött a látóidegek számára már minden lehetőség megszűnik, és felsejlik a Látvány (nagy ám a kezdőbetű), szóval ahol mi magunk már véget értünk.

Ezért vagyok hálás Elblinger Ferencnek, hogy kifényképezte számomra a Baka-verssorokból azokat a létszilánkokat, amelyeket az én fizikai látásom észre már nem vehetett.  

Kívánom, szívből kívánom Önöknek is ezt az élményt.