EGY CSEPP MÉZ

„Azkik az testi gyönörösségeket kéván-
ják, és az û lelküket éhhel hagyják meg-
halnia, ezök hasonlatosak az egy em-
börhöz, ki mikoron futna az unikornis
vad elõtt, hogy ûtûle meg ne marattat-
nék, egy nagy verömbe el-béesék...”

(A verembe esett ember. Kazinczy-kódex)

Űzőbe vett az unikornis engem
Erdõn-mezõn át kergetett szünetlen
Dugóhuzó-csavarodásu nyársat
Szegzett reám ha feldöf rá kiránthat
Mint parafát palackjából e létnek
Sötétség bora önti el a rétet
Futtam elõle hát lélekszakadva
Halálom forrón fújtatott nyakamba
Futtam elõle rogyadozó térddel
Már botladoztam s még mindig nem ért el
Játszott velem ha torpantam lihegve
Odébb szökött s a friss füvet legelte
Majd egy bökéssel új parancsot adva
Lökött tovább iszonyba kárhozatba
S a tarkómat perzselte már a vesztem
Midõn sötétlõ nagy verembe estem
Bokrocska nõtt a szélin abba végül
Beléakadtam s hittem a veszélytõl
Megmenekedtem ám a gyökerére
Pillantva láttam egy fehér egérke
S egy fekete rágcsálja váltogatva
Míg vélem együtt végleg elszakadna
Markoltam ágát megvetvén a lábam
Két likban ám onnan kicsúszni láttam
Négy mérges kígyót mardosásra készen
S még rettentõbb lesett reám a mélyben
A gödör fenekén egy rusnya sárkány
Lángot lövellõ száját nagyra tátván
Azt várta csak hogy hullanék elébe
Lennék a förtelem kövér ebéde
Reményem vesztve néztem a magosba
A mennyet elrekesztõ sűrü lombra
S ím legfelül a bokor tetejérõl
Egy cseppnyi méz alápottyanni készült
Egyetlenegy parányi csöpp de menten
Minden szorongatásom elfeledtem
Hogy fent halál alant pedig pokol vár
Hogy kígyók mérges nyála oltja oltár-
Tüzét szivemnek hogy mily gyönge szálon
Függ életem az elrendelt halálon
Hogy nappal éj bevégezvén a munka
Nemlét-egérlikába visszabújna
Hogy születésemtõl tartó esésem
Mind gyorsulóbb végsõ szakához értem
Mindent feledtem és csak arra vágyom
Hogy az a csepp amely a messzi ágon
Csimpaszkodik elváljon tõle végre
S hulljék kinyújtott nyelvemnek hegyére
Nem kérek mást Uram csupán a jussom
Bár lelkem égõ kárhozatra jusson
Hadd ízleljem utolszor azt a mézet
A múló édes evilági létet
Egy csöppbe pillanatba sűrüsödve
Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe

| < Vissza  |